Ki vagyok én valójában?
Ismered azt a vákuum-érzést, amikor megkérdezik tőled, hogy ki vagy te? Ezt az érzést némi szégyenérzet is övezi, hogy erre az egyszerű kérdésre semmi nem jut eszedbe. Ha esetleg egy egyetemi előadáson teszi fel a kérdést a tanszékvezető – ahogy ez velem is megtörtént – még a másik háta mögé is megpróbálok bebújni, nehogy rám nézzen az előadó és tőlem várja a választ. Persze közben lázasan gondolkozom és sok minden eszembe jut, de érzem azt, hogy egyik válasz sem meggyőző. Anya? Feleség? Gyerek? Dolgozó nő? – ezt túl sokan elmondhatják. Ennyire átlagos lennék? Nyilván nem. Ezek csak szerepek. De ki vagyok én? Valaki, aki szereti ezt vagy azt csinálni? Akit egyedi dolgok jellemeznek és ezeknek az egyedi dolgoknak a tükrében tudom meghatározni magam? Kevés. Séra Marcsi vagyok, a coach, a tréner, a mentálhigiénés szakember. Ennyi lennék én? Egy foglalkozás fog választ adni arra, hogy ki vagyok én? Ok. Persze, az is vagyok. De valójában ki vagyok én? Merre visz engem ez a kérdés? Miben találom meg a legmélyebb önazonosságomat?
Ki vagyok? Mi a legmélyebb valóm, amivel 100%-osan tudok azonosulni? Honnan fogom tudni, hogy megtaláltam a legbensőbb önmagam? Milyen út vezet majd oda engem? Egy pillanat alatt fogom felismerni a választ, vagy hosszú út visz oda?
Mit fogok érezni amikor már tudni fogom? Nyugodtabb leszek? Hitelesebb? Bátrabb? Erősebb? Ellenállóbb? Boldogabb? Elégedettebb? Lazább?
Mi változik, ha meg tudom határozni önmagamat úgy, ami teljes önazonosságot jelent?
Szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren mentén találom meg a választ? Esetleg a személyiségfejlődésem eredményeképpen fogok rátalálni? Szocializáció, genetika, vagy az emberi kölcsönhatások eredményeképpen váltam azzá, aki vagyok?
Erre a sok kérdésre neked magadnak kell megtalálni a feleletet. Mert mindenkinek saját válasza van ezekre a kérdésekre. De biztos vagyok abban, ha komolyan és elkötelezetten keresed, meg is fogod találni.
Amit egészen biztosan állíthatok, hogy érdemes mélyre ásni. Mert azt elárulhatom, hogy ezek a válaszok eddigi fejlődésem elengedhetetlen feltétele volt.
„Jung szerint életünk valódi értelme maga az individuáció útja, aminek során feltárjuk tudattalanunk ismeretlen szintjeit. Az út során különböző próbák elé állít minket az élet, akadályokba ütközünk, és a külső ingerek leterelnek minket az útról. Azonban ha egyensúlyban tartjuk a külső és belső utazás mértékét, hol lassabban, hol gyorsabban mindig visszatalálhatunk az útra, aminek során megismerjük saját árnyék-énünket, valamint megismerjük animánkat vagy animuszunkat, az út végén pedig ott a Selbst, a mély-én megtalálása. Ennek segítségével bontakoztathatjuk ki tehetségünket és békélhetünk meg önmagunkkal. Ennek során tanulunk meg hiteles és értékes életet élni, ez pedig sokkal nagyobb boldogságot ad, mint a külsőségek, élmények hajszolása.”
A legfontosabb az, hogy elinduljunk ezen az úton és mindent megtegyünk, ami rajtunk áll. Ami az én esetemben pl. sokéves önismereti munka volt – és természetesen még nincs vége. Jung megbékélést, hitelességet, értékes életet ígér cserébe. Én hiszek neki. És te?
Marcsi
Kövekbe zárt történeteink
Történeteink olyanok, mint egy macskakővel lerakott út. Mindegyik kő kicsit más. Régiek, egyenletlenek, és elvezetnek valahova. Bennem mindig egy furcsa meghatározhatatlan érzés keletkezik, ha macskaköves úton lépegetek. Kicsit mintha a múltban kerülnék, rejtélyes történetekkel a lábam alatt. Ha a kövek mesélni tudnának, miről beszélnének?
Van a szobámban egy kő, ami messzire vezet el engem. Első ránézésre egy semmitmondó, nagy kődarab, ami egy betontömbről vált le, formátlanul és szürkén éktelenkedik az asztalon. Nekem azonban a legszebb kő a világon. Vajon miről is mesél ez a kődarab?
Lássuk csak: egyszer volt hol nem volt egyszer egy rendkívül okos és intelligens fiatal lány, csillogó kék szemekkel, szép fényes barna hajjal, derűs, kedves természettel megáldva. Emmának hívták. Minden álma az volt, hogy tanulhasson, fejlődhessen, minél többet láthasson a világból. Rendkívül szorgalmas volt, ott segített, ahol csak tudott. Szerette a természetet, mindenben meglátta a szépet. Emma egy szegény kis vidéki faluban nőtt fel, nagy családban, szigorú szülők mellett, akik nem adtak teret álmai, vágyai kibontakozásának, ehelyett kemény munkát kellett végeznie, hogy segítse a családot, mivel nehéz idők jártak akkoriban. Gyermekkorát gyakorlatilag végig dolgozta, alig maradt ideje a tanulásra és nagyon hamar férjhez adták.
Férje a fővárosba vitte őt és ott telepedtek le, kezdtek el fészket rakni, házat építeni egy kertvárosi, csendes utca, kis telkén. Szinte a semmiből kellett felépíteniük életüket. Éjt nappallá téve dolgoztak. Kisvártatva megérkezett az elsőszülött gyermek. Férje, János megfeszített munkatempót diktált, Emma pedig több fronton is helyt állt, segített a gazdaságban, a ház felépítésében és mint anya is próbát 100%ot nyújtani. Ahogy telt múlt az idő, egyik gyermek született a másik után. Szép otthont építettek, úgy, hogy mindent saját kézzel, saját erőből teremtettek meg. 2-3 műszakban dolgoztak. Emma minden erejét beleadva hordta a maltert, keverte a betont Jánossal egészen addig, amíg tökéletesen el nem készült a ház. Eközben 13 csemete született – tipegett topogott, csacsogott, nevetett, sírt, énekelt, tanult, játszott, evett, ivott – élte életét és növekedtek fel, majd repült ki a fészekből.
Emma 21 évesen érkezett meg erre a csendes, kertvárosi kis telekre és a következő 64 évben mindenét, amije csak volt: erejét, idejét, szeretetét, tudását beleadta abba, hogy otthont teremtsen, abba lelket tegyen és a 13 gyermekének olyan értékrendet adjon, ami összetartja őket és egy életen át tartó erővel, hittel és szeretettel ruházza fel őket.
Ez a csodálatos ember, Emma, az én Édesanyám volt, aki tavaly áprilisban ment el tőlünk egy szebb, tökéletesebb világba.
Tavaly nyáron, néhány hónappal azután, hogy Édesanyám elment tőlünk, került felújításra az udvar. Többek között ekkor törték fel a betonjárdát is, amit Anyukám és Apukám együtt építettek, miközben Édesanyám épp engem hordott a szíve alatt. Ebből a járdából származik a szobámba pihenő szürke kődarab. Minden kincsemnél féltőbben őrzőm ezt a szürke betondarabot. Hiszen életem történetét hordozza. És nem csak az enyémet. Azon a kövön, hány kis és nagy láb botladozott, topogott, trappolt végig! Vajon milyen történeteket tudna még mesélni ez a kő? 64 év történetét, életünk minden egyes napjáról. Benne van az összes örömöm és bánatom, félelmeim, boldogságom és boldogtalanságom, nekem, szüleimnek és mind a 12 testvéremnek is. Onnantól kezdve, hogy újszülött csecsemőként karjaiban hazahozott a kórházból, ahogy aztán elkísért az óvodába, iskolába, ahogy kikísért a kapun, mikor férjhez adott. Őrzi Édesanyám könnycseppjeit, verejtékkel elvégzett munkáját, féltő, óvó szeretetét, tusáit, félelmeit, fájdalmait, mint ahogy az örömeit, derűs, vidáman csengő nevetését is.
És ami igazán jó, hogy ennek a kődarabnak még varázsereje is van: minden emléket és érzést át tud adni. Képes átültetni belém mindazt, amit ő tud és érez. Tudtátok azt, hogy minden történetmesélő kőben és tárgyban benne van ez a képesség? Tégy egy próbát, keresd csak meg a te köveidet, amik rólad mesélnek!
Hol találod meg a mesélő köveidet?
Szerinted is fontosak ezek a történetek? Akarod tudni, hogy hova vezet el téged a te köved?
De mit is adhatnak nekünk ezek a rólunk szóló történetek?
Önazonosságot, mélyíti az identitásunkat, gyökereinket erősíti? Segítenek megélni az érzéseket, amiket talán elmulasztottunk vagy segítenek vagy újra élni azokat és emlékezni? Az én válaszom egy határozott igen.
Nem véletlen az, hogy már ősember felmenőink is történetekben gondolkodtak, amikor még jóval a nyelviség megjelenése előtt jártunk. Az sem véletlen, hogy gyermekkorunkban is imádtuk a meséket. Szerettük azokat a körülöttünk, velünk élő embereket is, akik történeteket meséltek nekünk. A történetek, különösen a sajátjaink, amik rólunk mesélnek a múltba repítenek minket, segítenek megérteni a múltunkat, jelenünket és várható jövőnket. Jelentéssel ruházzák fel életünk eseményeit.
Történeteink által mélyebben tudunk kapcsolódni magunkhoz és másokhoz.
Keress egy követ, keress egy tárgyat, keress szálakat, amik visszavisznek oda, ahonnan jöttél. Mit fogsz ott találni? Amit találsz, mit üzen neked? Mert üzenni fog, ha fülelsz. Ez biztosan tudom.
Marcsi
Vannak emberek…
Vannak emberek, akik szinte egész életükben jól érzik magukat. Ez bizonyára nagyon jó lehet – sokáig irigyeltem is őket. De mióta figyelek, ezzel kapcsolatosan azért rájöttem bizonyos dolgokra. Igen, vannak emberek, akik szinte egész életükben jól érzik magukat, de olyan hatással vannak a környezetükre, hogy a mellettük, velük, körülöttük élők viszont nem nagyon érzik jól magukat miattuk. De nekik ez is mindegy, mert nem érzékelik ezt, továbbra is nagyon jól fogják érezni magukat. Ők nem fogják „elrontani” az életüket azzal, hogy arról gondolkodnak, hogy rendben vannak e, hogyan hatnak másokra, gondot okoznak e viselkedésükkel, esetleg megsértenek másokat, tartják e mások határait, kellene e a személyiségükben valamilyen változást kieszközölni. Ez nagyban befolyásolná közérzetüket és azt a veszélyt rejtené magában, hogy kizökkennek a komfortzónájukból. Márpedig a komfortzónához ragaszkodnak. Az szent és sérthetetlen. Pont ez a lényeg: onnan ki nem tenni a lábukat. Alapvetően a félelmeik rabjai, amik olyan mélyen vannak és oly nagyok, hogy nem mernek szembe nézni velük. Ezért bebetonozták magukat egy helyen, ami nekik jó érzést okoz. Ezek a típusú emberek végig menetelnek az életen egyfajta látszatboldogságban, ami nem más, mint valójában egy zombiszerű állapot, a környezetük pedig hullik miattuk.
Vannak emberek, akik hol jól érzik magukat a bőrükben, hol pedig rosszul. Ez viszonylag sűrűn váltakozik. Belőlük jó sok van – én is nagyon jól ismerem ezt az állapotot. Kínlódgatnak, kínlódgatnak az élettel, de nem nagyon tudnak mit kezdeni problémáikkal és alapvetően egyhelyben toporognak. Vannak kérdéseik, de ezek a kérdések, nincsenek kirajzolódva, még az is lehet, hogy nem is az az igazi kérdésük, amin épp gondolkodnak. Tanácstalanok és nem tudják, merre induljanak. Sokszor úgy vélik, hogy megtalálták a választ, de kisvártatva kiderül, hogy csak egy apró részmegoldást találtak egy apró részproblémára. Az igaziak, meg ott halmozódnak a háttérben, hegyben-halomban állnak a megoldatlan kérdések, mint például gyerekkori sérülések, fájdalmak, emlékek, sebek stb., ami blokkolja az életüket, de valami miatt, mégsem indulnak el. Egyfajta tanult tehetetlenség lesz úrrá életükön. Nem lépnek, még akkor sem, ha krízis helyzetbe kerülnek. Annyira félnek elengedni sémáikat, hogy inkább maradnak a megszokott szutyokban. A félelem sakkban tartja őket. Ragaszkodnak vélt biztonságukhoz és ez a biztonságérzet mindennél fontosabb számukra. Ők odafigyelnek másokra is, és önmagukra is, de nem tudnak mit kezdeni saját magukkal és az emberi kapcsolataikkal sem, mert a teher, amit cipelnek közéjük áll. Ők nem menetelik végig diadalmasan az életüket, mint az előző típus, sokkal inkább jellemző egyfajta hullámvasút effektus az életvitelükre és lelkiállapotukra.
Vannak emberek, akik hol jól, hol rosszul érzik magukat, kínlódgatnak, kínlódgatnak az élettel, aztán egyszer csak beüt valami krach, és mint, akik mély álomból ébredtek, végre elindulnak és a tettek mezejére lépnek. Valószínűleg egyszer csak történik velük valami, ami elég sokkhatást vált ki belőlük (pl. válás, betegség, bármilyen krízis). Az illető végre kizökken a tehetetlenség állapotából és elindul egy számára konstruktív úton, ami kedvező irányba billenti el a mérleget – pl. elmegy egy szakemberhez feldolgozni a problémáit, megtalálja a számára megfelelő munkát, társat, életformát, megszabadul azoktól a dolgoktól, emberektől, amik, vagy akik blokkolják az életét. Vagy pl. végre elkezdik megkérdőjelezni saját jól bevált gondolataikat, mernek kérdéseket feltenni, tükörbe nézni, vállalni sebezhetőségüket. Ettől aztán elkezdi kiegyensúlyozottabbnak érezni magát és rövid vagy hosszútávon minőségi változás következik be az életébe. Ennek persze vannak lépcsőfokai, nem egyik percről a másikra következik be a változás. Személyes tapasztalatból tudom. Egy jó kis munkás folyamat elébe néznek, de már tudják, mit akarnak és merre induljanak. Egyfajta öntudatra ébredés ez – ezt az állapotot is jól ismerem – olyan ez, mint amikor élsz egy burokban és hirtelen elkezd repedezni a burok fala és lassan látni kezded az igazi világot magad körül, úgy, ahogy van. Ennek egy lájtosabb verziója is létezik: nem jön nagy krach, csak megerősödik egy belső igény arra, hogy rendbe tegyem az életem – és az a belső igény elég erős motivációnak bizonyul, ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek.
És persze vannak azok az emberek, akik szerencsecsillag alatt születettek – sajnos igen kevesen – akik szerencsés helyen születnek, szerencsés időben és különösebb krízis és hullámvasutazás nélkül szépen, boldogan menetelik végig életútjukat, figyelve önmagukra és másokra, különösebb energiaráfordítás nélkül. Ezt az állapotot nem ismerem – viszont hollywoodi filmekben már sok ilyet láttam, bár ott is mindig van valami bökkenő –más különben miről is szólna a film.
És persze sokféle ember van még…
Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy kép, amin sok út van. És bár nem mindig te döntöd el, hogy melyik útra kerülsz rá, de biztos, hogy van az életedben egy vagy több olyan pont, amikor TE döntöd el azt, hogy melyik úton akarsz menni. Az érzéketlen, másokat letaroló, a kínlódgató, egyhelyben toporgó, vagy esetleg a tudatos, önmagáért felelősséget vállaló, céltudatos ember útja a tiéd?
Marcsi